találkozás

Mindennap rá gondoltam mióta először beszélgettünk a messengeren, nem tudtam valaha fogunk-e találkozni, számomra furcsák ezek az internetes ismerkedések, a világháló mögötti biztonság nagyobb bátorságot ad az embereknek, másképp beszélgetnek, mindent kiszépítenek, sokat hazudnak, félrevezetik azt akivel éppen beszélgetnek. Hát könnyű, nem? Bármilyen oldalról lemásolok képeket, valaki más képeit, más nevet találok ki magamnak, mindenfélét mesélek neki, aminek a fele sem igaz. De nem, én nem ezt tettem. Remélem, gondolom ő sem ezt tette. Lehet-e az ember szerelmes valakibe csak a képe és egy pár beszélgetés után? Nem tudom, tényleg nem értem mi történik most velem. Soha nem éreztem ilyent, nem vonzódtam ennyire valakihez, és nem találkoztam még senkivel akit az interneten ismertem meg. Lehet tévedek, de azt éreztem, hogy a szavai, mondatai őszinték, sokat mesélt magáról, gyerekkoráról, hova járt iskolába, milyen lányok tetszenek neki, mikor lett először szerelmes, milyen irókat kedvel, milyen filmeket szokott nézni, merre utazott. Hát ilyen lenne az interneten keresztüli udvarlás? Hm, hát nem is tudom, szokatlan ez még nekem, de lehet valami jó is kisül majd belőle.
Elképzeltem amint találkozunk, mosolyogva nyújtunk kezet egymásnak, megremegek ahogy hozzámér, megpuszilja az arcomat, titokban méregetjük egymást, milyennek is képzeltelek el, milyennek képzeltem el az első találkozást?
Aztán kilépve a vendéglőből a sötét utcára már nem bírtunk ösztöneinkkel és valósággal egymásnak estünk, a nyelve mélyen a számban volt, miközben egyik kezével a melleimet simogatta, szorította, a másik kézével pedig a szoknyám alá nyúlt keresve az utat a bugyim felé, alá, nekidőltött egy ház falának egy kihalt utcában. Azt akartam, hogy azt tegye velem amit akar, nem érdekelt, úgy éreztem magam mintha füvet szívtam volna, annyira mámoros állapotba kerültem. Senki és semmi nem mozdult, csak egy utcai lámpa fénye vetődött ránk, de mi semmivel-senkivel sem törődve olvadtunk egymásba ezen a hűvös, virágillatú tavaszi éjszakán.