eldőltünk balra,
amikor bevettük a kanyart,
százhetvennél már csak
összefolyó képeket, elsuhanó
árnyékokat láttam,
sokat kellett várjak, amíg sorra
kerültem,
de végülis megérte,
mondtad, hogy
azt hitték, hogy hozzád
tartozom,
nevettünk
ezen
akkor
majd
sétáltunk a parkban
és
egy padra ülve
meggyet ettünk,
vakító fehér ing,
bársonynadrág volt rajtad,
óriási volt a forgalom,
lassan haladtunk
kifele a városból,
figyeltem mozdulataid,
lopva rádpillantottam
néha
az úton
amikor bevettük a kanyart,
százhetvennél már csak
összefolyó képeket, elsuhanó
árnyékokat láttam,
sokat kellett várjak, amíg sorra
kerültem,
de végülis megérte,
mondtad, hogy
azt hitték, hogy hozzád
tartozom,
nevettünk
ezen
akkor
majd
sétáltunk a parkban
és
egy padra ülve
meggyet ettünk,
vakító fehér ing,
bársonynadrág volt rajtad,
óriási volt a forgalom,
lassan haladtunk
kifele a városból,
figyeltem mozdulataid,
lopva rádpillantottam
néha
az úton
és
vagy, vagyunk
azóta is
vagy, vagyunk
azóta is
3 megjegyzés:
Na végre! Ez egy kicsit már megnyugtató!
na látod, ezért ne írd azt, hogy egyedül vagyok, lennék.
Nem is irtam, nem is akartam irni, mert ilyesmivel nem is foglalkozom, s nem is érdekel. A literatúrai koncipiálás tentációjának terrénumán maradva a primér konstatálások sikmezején nem is rólad, magánéletedről, családi állapotodról, hanem a sorok lirai égójáról, azaz kreativ poétikai énjéről irtam. (Attól még nyugisan lehet valaki egyedül vagy nem, az mit sem változtat a mű meglátásain.)
A röhej mindebbe az, hogy hülye fejemmel visszafele olvastam-jegyeztem blogodba!
Megjegyzés küldése