Már lassan hét éve annak, hogy megtörtént, de életem egyik legmegrázóbb eseménye, történése volt, amikor meglőttem első és utolsó őzbakomat, és még most is úgy emlékszem minden részletre, mintha csak most délután történt volna meg. Azóta már le is mondtam a vadászatról, mert szerintem nem megfelelő, vagyis inkább nincs vadgazdálkodás ebben az országban, és sajnos olyan emberekből lesz vadász, akiknek magyarán halvány lila fingjuk sincs arról, hogy mi a vadászat, eszik-e vagy isszák. Pénzük az van bőven, hát miért is ne szórakoznának egy kicsit, miért is ne irtanák ki még a hírmondóját is a vadnak?
2003 júniusában kezdtünk el kijárni őzbaklesni a vadőrrel - akit mi Vartyónak neveztünk, mert sokat fecseg, locsog -, körülbelül két hétig mindennap hajnalban és alkonyatkor mentünk ki több helyre, oda ahova ő mondta, hogy kell menni, mert ott kell legyen őzbak. Voltunk a toldalagi szőlősben, a balai fenyvesnél, az A betűnél, ami egy vágat, de már duplát csináltak belőle, voltunk a Luc és a Maros között elterülő sík területen, a Nagy Nyílnál is voltunk. Sajnos ez idő alatt nem sikerült találni egy szép agancsú különleges őzbakot. Az A betű vágatban találtunk egy őzbakot, amelyik selejt volt az agancsa után, de én nem lőttem volna meg, ha el tudtam volna úgy bírálni a távcsövön keresztül, mint a vadőr. Fentről kerültük meg őket, egy bokor alján feküdtek az őzbak és két suta, várták az alkonyatot, amikor előjöhetnek legelni. Azt mondta nekem, hogy ez jó lesz, jó hosszú és érdekes agancsa van, mondtam jó, bíztam a tapasztalatában, nem benne, megbeszéltük, hogy másnap visszajövünk és akkor ha kijön és úgy áll, majd meglövöm. Addig még nem lőttem golyós fegyverrel, nem is vagyok jó lövő különben, de elég jól eltaláltam a céltáblát, csak egy kicsit felhordott a fegyver, egy 5,6-os Bajkal. Másnap visszamentünk oda ahova alkonyatkor ki szoktak jönni legelni az őzek, de most alulról mentünk felfelé a vágat szélén vigyázva, hogy zajt ne csapjunk és a szél ne vigye feléjük a szagunkat. Nem kellett sokat várni, hamar jött az alkony, az őzek kijöttek, de az őzbak sehogy sem akart lőtávolságba kerülni, nekem nem ment volna 70-80 méternél távolabb, és el is volt állítódva a fegyver. Egy adott pillanatban egyedül maradtam, mert az őzbak közelebb jött, és társaim hátrább húzódtak, azt mondták, hogy ezt egyedül kell megcsináljam. Amikor rájöttem, tudatosult bennem, hogy itt az alkalom, meglőhetem, akkor egy olyan reszketés lett úrrá egész testemen, hogy a fegyver csöve le-fel járt, de a nagyobb baj az volt, hogy nem maradt abba, nem tudtam ellenőrizni, akaratlanul is egész testem rázta a remegés. Csak arra tudtam gondolni, hogy vajon meg tudom-e lőni, ha igen, akkor hol és hogy, nem akarom, hogy szenvedjen, úgy kellene meglőjem, hogy egyből találjon is, tényleg nem akarom, hogy szenvedjen. Nem tudom mennyi ideig, de legalább 10-15 percig nem tudtam úrrá lenni remegésemen, azután sem teljesen, de elszántam magam, lőni kell, mert lehet nem lesz több alkalmam. Belenéztem a távcsőbe, megcéloztam az őzbak bal oldalát az első lába mögött, hogy tüdő vagy szívlövés legyen, ami biztos és egy pár másodperc után meghúztam a ravaszt. A lövés után az őzbak hátratántorodott, leült a hátsó felére, de megpróbált még lábra állni, de össze-vissza tántorgott. Azt hittem elhibáztam a lövést, gyorsan golyót tettem a csőbe, de addigra már odaért a vadőr és azt mondta, hogy ne lőjek, mert nem kell, jól lőttem. A nyúzásnál derült ki, hogy alulról felfele lőttem a bal felén, és a máját és a jobb veséjét találtam el.
Azóta sem tudom elfelejteni ezt az őzbakot. Nagyon megsajnáltam, és megfogadtam akkor, hogy soha többet nem fogok őzbakot lőni. A tavaly lemondtam a vadászatról is, mert nem vadászok ilyen körülmények között, tudatlan, hússóvár, kapzsi vadászokkal és ilyen nemlétező vadgazdálkodással. Én inkább látni szeretem és vadászként is inkább látni szerettem a vadat, mint meglőni.
Sajnos nem kell sok idő elteljen már ahhoz, hogy egyre ritkábban lássunk majd vadat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése