útra

Nekidőltem a kerítésnek, és onnan lestem be az udvarba, vártam mikor fog kilépni a házból, hogy legalább lássam arcát. Még olyan sokat kell várni amíg találkozunk, hiszen jóformán még csak hajnal van, nem is reggel. Ki kell jönnie nemsokára, mert meg kell fejje a teheneket, négy van nekik, aztán meg találkozni fogunk a tejcsarnoknál is amikor visszük a tejet, én már megfejtem otthon a teheneket, nekünk is négy van, édesanyám még nem is látta, hallotta amikor kiosontam a házból kora hajnalban. Katica nem akart már kijönni a házból, aztán egyszercsak megjelent, szerencsére nem vette észre, hogy a kerítés túloldalán bámulom epekedve formás testét, amint végigmegy az udvaron térdigérő szoknyában, könyékig feltűrt ingben és piros fejkendővel ebben a hideg, ködös hajnalban. Mikor látom őt, mindig elönt a forróság, gyomrom görcsbe rándul, egyébként is egész nap csak rá gondolok, sokszor mintha magamon kívül lennék, mindent és mindenkit elfelejtek ilyenkor, csak ő van, semmi sem érdekel, most is kezdtem volna ismét ábrándozni, csak magamhoz térített Márton, amikor kilépett a házból. Márton Katica férje, már elég régóta az, nem is tudom már mióta, de már elég régóta szeretem én is Katicát, és azt is látom, hogy ő is engem. De ha nem is, kedvel nagyon, titokban sokszor figyeltük, néztük egymást. Amikor bál volt a faluban, akkor táncolni is tudtam vele, hozzáérhettem, magamhoz szoríthattam, olyankor madarat lehetett volna fogatni velem, csak sajnos bál ritkábban volt. Mindig amikor találkoztunk az utcán, vagy a boltban, szégyellősen sütötte le nagy kék szemeit, mintha egy szűz kamaszlány lett volna, aki élete első szerelmével találkozott éppen. Nade, mindig reménykedtem és reménykedem, hogy legalább egyszer lesz alkalmam egyedül együttlenni vele, megérinteni, érezni, remegő testét amint elfogad és befogad engem, csak az övé leszek, szerethetem majd.
Közben kivilágosodott, felszállt a reggeli köd, és előtűntek a fehértetejű, füstölgő, didergő házak. Nagyon hideg volt ma reggel is, legalább mínusz 20 fok, de én ezt nem éreztem, már rohantam is hazafele, hogy befogjam a Betyárt, a jó szürkémet, és elvigyem a tejet a csarnokba. Még azelőtt kell odaérjek, mielőtt ő odaérne, ne is fogjon gyanút, bár ezt már elég régóta így csinálom, nem tudom, feltűnt-e neki már eddig, lehet igen.
Marika néni már ott volt a csarnoknál, persze hogyisne lett volna, hisz ő volt a csarnokos, még korán érkeztem, csak még ketten voltak előttem, bementem az udvarba a szekérrel, és levettem a tejeskannákat. Bent a csarnokban viszont kellemetlen meglepetés várt, mert megláttam Mártont, épp mesélte Marika néninek, hogy Katica ma nem ért rá eljönni, mert beteg édesanyját látogatja meg Fűzpatakán, és készülődnie kell, meg csomagolni ezt-azt, csak egy nagy baj van, mert még nem tudja hogyan fog tudni elmenni oda, mert lesántult a tegnap este a lovuk és ő nem tudja elvinni, meg kell kérjen valakit nem-e vinné el, de még nem talált senkit. Miközben ezeket mondta, rám nézett, és felcsillant a szeme, ó dejó te István, hogy épp most jöttél ide, volna-e időd, elvinnéd-e Katicát beteg édesanyjához Fűzpatakára, mert ma vásár van Sajón, és nem kaptam senkit aki elvinné ma? Hirtelen jött ez a kérdés, egy kicsit belémfagyott a szó, de aztán csak kimondtam, hogy dehogynem, persze, semmi gond, elviszem, főleg, ha beteg is az édesanyja. Jó, akkor kérlek tízre gyere el hozzánk, és akkor indultok is, rendben, mondtam, ott leszek.
Mikor végeztem a csarnokban, nem mentem be a kocsmába, mint szoktam, hanem hazamentem. A Betyárt ki kellett fogjam, mert a reggel nem volt időm megpucolni, és nagyon látszott rajta az éjjeli fekvés és hempergőzés, még a háta közepén is, hamar megpucoltam, lekeféltem, megtörölgettem. Aztán berohantam a házba, én is megmosakodtam, édesanyám nem tudta elképzelni minek rohangálok le s fel a házban, dobálom ki a ruhákat a szekrényemből, nem találom a csizmámat. Fiam, mi bajod, hova sietsz úgy, hiszen azt mondtad, hogy ma nem mész a vásárba, mi történt, van valami baj? Jaj semmi édesanyám, sietek, el kell vigyem Katicát beteg édesanyjához Fűzpatakára, megkért Márton, hogy vigyem el, mert ő nem tud menni.
Felöltöztem aztán, nem túl ünnepiesen, ne legyen feltűnő, és gyorsan befogtam a Betyárt, elbúcsúztam édesanyámtól, majd elindultunk.
A tornácra már ki voltak téve a csomagok és éppen akkor léptek ki a házból Márton és Katica. Márton megölelte, magához szorította őt, és hosszan csókolóztak, eközben én nagyokat nyeltem. Próbáltam nem odanézni, de jó lenne, ha én csókolhatnám így, az enyém lenne. Aztán észrevették, hogy én is ott vagyok, no akkor Isten veled, induljatok, hogy estére érjetek vissza. A szekérhez mentünk, feltettük a csomagokat, majd Katica mellém ült a bakra és útnak indultunk