találkozás

Amikor kinézett az ablakon, látta hogy vastag, fehér köd gomolyog a fenyők között, hideg októberi reggel volt. Lennebb a szálas erdőben már sok fa elhullatta levelét, gyönyörű színek keveredtek egymással az avaron. Eszébe jutott, hogy amikor utoljára találkozott Vele, még forró nyár volt, lüktetett a levegő a forróságtól, éjszaka is olyan meleg volt, hogy kint aludtak a mohán a fenyők alatt. Az az érzése volt mióta felébredt, hogy aznap újra találkozni fognak, és ez az érzés nem múlt el, bármit csinált. Felidézte újra és újra milyen volt arca, lehelete, csókjai, mozdulatai, ahogy átölelte, milyen volt alakja, illata, ahogyan szeretkeztek, minden frissen megmaradt emlékezetében. Utolsó találkozásuk nem jól végződött, mert hazudott neki, és Ő már nem bízott benne, meg volt győződve afelől, hogy többet soha nem is fognak találkozni. Nem volt maradása a házban, úgy érezte, hogy menni kell, bármerre menni, csak ne legyen ott, ahol minden rá emlékeztette, így hát kiment és a fenyők között bolyongott egy ideig, síri csend volt, csak szarvasok riadtak fel és futottak szét léptei zajára. Míg bolyongott, kisütött a nap, felszállt a köd és kellemes őszi meleg lett. Visszafele szedett egy pár kései gombát, ebben az évben kevés volt, mert nem esett sok eső, finom lesz majd megsütve. Amikor visszaért a házhoz, eszébejutott, hogy a lovat meg kéne itatni, a reggel nem akart inni. A lova kint volt egy karámban a ház mellett, egy szénfekete, magas, szelíd három éves méncsikó, mindenki csodálkozott rajta hogy van bátorsága ilyen fiatal szilaj állatot tartani és lovagolni. Sohasem félt az állatoktól, a lovakat különösen szerette, mindig voltak lovaik amikor lent lakott a völgyben a faluban. Sokat lovagolt vele a hegyek gerincén, a völgyekben, össze voltak szokva ló és lovas, érezték és értették egymást, ösztönösen. Itatás után megpucolta a lovat, felnyergelte és elmentek a Bokros tető fele, arra nem olyan meredek az út, nem akarta hogy most elfáradjon a ló. Felfele mentek a Susogó patak medrében, felértek a Lapos tetejére, onnan meg a gerincen végigmentek és kora délutánra felértek a Bokros tetőre. Azért nevezik így, mert széles, sziklás teteje van, és csak bokrok borítják. Néha még zergékkel is szokott itt találkozni, szeretik a Bokros oldalán, mert meredek, sziklás,mohás, zergénekvaló. Miután felértek elengedte a lovat legelni, és ő leült a mohákra. Csend volt itt fent, csak a patak hangja hallatszott fel tompán, nyugtatóan. Megint elöntötte az az érzés, ami egész nap nem hagyta nyugodni, hogy ma eljön, fognak találkozni végre, több hónap után. Nem is tudott csak erre gondolni, nem volt maradása. Hamar megtették az utat visszafele, jóformán csak lefele kellett menni,vagy gerincen. Amikor a fenyves széle fele közeledtek az ösvényen, úgy rémlett, hogy egy lovat lát a ház melletti fenyőfához kötve, és közeledve felismerte, az Ő szürke kancája volt. Végre itt van, megéreztem, hogy jönni fog! - gondolta. Rohant volna, vágtatott volna feléje a lóval, de nem akarta elárulni mennyire hiányzott és most itt van, talán megérintheti, megcsókolhatja, együtt lehet vele, szeretheti. Nem is akart arra gondolni, hogy nem maradhat, hogy el kell majd mennie.