lenéz

Pénteken délután kint voltam lovagolni a Zeusszal, szól a telefonom a táskámban, megszólal Sz., hogy egyik malaca nem tud az első lábaival felállni, meg kéne nézni mi a baja. Mondtam neki, hogy most lovagolok, messze vagyok Szentiványtól, elmegyek miután visszamentem, de nincs amivel elmenjek, tehát utánam kéne jönni. Erre elkezdett méltatlankodni, hogy miért nincs ott mindig valaki, mindig kellene legyen a rendelőben egy szolgálatos, mondom neki, ez nem sürgősségi osztály, mi is emberek vagyunk, nekünk is vannak dolgaink, igényeink, nem ülhetünk a rendelőben állandóan, hátha jön valaki egy féldöglött malaccal, vagy egy rühes macskával pont este, vagy mondjuk vasárnapi napon. Azt mondta, hogy a legközelebbi alkalommal fel fog jelenteni. Hát jelentsen, mert én készséges voltam, el akartam menni, de ez neki nem volt elég, neki azonnal, abban a pillanatban is késő lett volna, mert ő azzal van megszokva, hogy minden kívánságát teljesítik rögtön, és valószínű összetévesztett egyik alkalmazottjával, azokkal beszél és bánik úgy mint egy mosogatóronggyal. Fogadni merek, hogy az a malac legalább azelőtt való naptól, vagy aznap reggeltől már abban az állapotban volt, de neki két deci vodka között épp délután négykor jutott eszébe, hogy felhívjon. És megengedi magának azt a hangnemet, azt a számonkérést. Hát ez óriási. No de, még van folytatás. Ezután egy másik állatorvost kezd baszogatni, hogy menjen el ő, vegyen el tőlem a rendelőből gyógyszereket, és kezelje meg a malacát. Ő jóindulatúan elmondta, hogy nem teheti meg, hogy kotorásszon az én gyógyszereim között, de elmegy és megnézi mi a gond. Elment, utána felhívott engem és elmondta az ő diagnózisát, és hogy Sz. még ott van a kocsmában és mondta neki hogy ha visszajövök, akkor megkezelem a malacokat. Mikor visszajöttem a rendelőhöz, az állatorvos szólt Sz.-nek, hogy visszajöttem. Sz. már nem akarta, hogy én kezeljem a malacait, és miközben beszélgettem az állatorvossal, felhívott, elkezdett követelőzni, oktatgatni engem, nem is hagyott szóhoz jutni, nem is igazén értettem miket mond, csak annyit mondtam neki , hogy engem ne oktasson és letettem a telefont. Utána többet nem jelentkezett.
Ne mondja nekem senki, hogy vannak véletlenek, mert már többször volt alkalmam meggyőződni az ellenkezőjéről. Az udvaron, ahol bérelek egy házat, van egy üzlet, oda mentem be vásárolni mielőtt felmentem volna a rendelőhöz. Az udvaron meg volt állva Sz. felesége a terepjárójával, engem nem bír az a nő, nem tudom miért, nagyon frusztrált szerintem, de ez az ő baja, egy pár alkalommal mindig úgy találkoztunk, hogy ő meg volt állva a kocsijával az úton úgy, hogy elmenni lehetetlen volt mellette, és ha szóltam fel volt háborodva, csak még nem hangoztatta a tegnapig. Az üzletből kifele mondtam annak akivel odamentek, hogy én szeretnék kimenni az autóval az udvarról. Csak ennyi kellett, rögtön letámadott, hogy igen, mindig csak akkor megyek amikor ő ott van. Mondtam neki ez az én udvarom, én bérlem ezt a házat, és itt nincs amit keressen az autójával, ez magánterület. Erre ő, hogy én paraszt vagyok, köszönni sem tudok, össze-vissza hadart, kiabált, pedig én nem kiabáltam, szépen elmondtam neki mit akarok. Sajnos nem sikerült megőriznem higgadtságom, leereszkedtem az ő szintjére, én is elkezdtem kiabálni. Végülis csak kiment, persze úgy állt meg a kapu előtt, hogy ne lehessen kimenni, tele volt csordultig jóindulattal, és azzal búcsúzott, hogy inkább a mesterségemmel foglalkozzak, ne lovakkal, miközben másnak döglik meg a disznója. Na ez jó. Egy ilyen fehércseléd fog engem kioktatni arról, hogy mit csinálhatok és mit nem! Nem jutottunk még oda, hogy a szamár fogja kioktatni a lovat, hogyan kell átugrani az akadályt.
Ezek a forrdalomutániújgazdag vállalkozók, nagy részük, elfelejtették, hogy ők is csak olyanok mint a többi ember, semmivel sem többek, Sz. pedig ezt elfelejtette vagy nem akarja tudomásul venni, pedig egy pár éve szorgalmasan kapált gyapjúmellényben ugyanazokkal az emberekkel, akiket most lenéz.